Ég a ház, és eddig nem jött senki – ja, de: az ország összes baja leszállt a Keletiben

Józsefváros nem termelte ki a saját válságát. Megkapta. Az ország leszakadt térségeinek problémája felszállt egy vonatra, és leszállt a Keleti pályaudvaron – onnan pedig pár saroknyi az egész.

És van egy mondat, amit minden politikus ismer, de kimondani egyik sem szereti: ha az állam késik, az emberek elintézik maguk. Nem kell hozzá párt, nem kell hozzá szervezet, nem kell hozzá program. Elég egy kapualj és néhány éjszaka.

Ez nem most kezdődött

A „kristály” évekig vidéki ügy volt. Leszakadt települések, zsákutcás sorsok, olyan helyek, ahonnan a hír is nehezen jut el Budapestre. Aki akkor beszélt róla, azt jobb esetben nem hallották meg, rosszabb esetben lesajnálták. Volt, aki már akkor is ezzel foglalkozott, amikor ez még „csak” vidéki probléma volt – és pontosan megmondta, hogy ez el fog jutni a nagyvárosokba.

Most eljutott. És aki eddig a homokba dugta a fejét, az most a saját bőrén érzi.

És jött a palackvisszaváltás

A visszaváltási rendszer önmagában jó dolog: kevesebb szemét, több újrahasznosítás. De van egy mellékhatása, amiről nem beszélünk.

Egy olyan környéken, ahol több száz embernek napi készpénzre van szüksége, a palack lett a legkiszámíthatóbb jövedelem. Nem kell hozzá lakcím, nem kell hozzá papír, nem kell hozzá munkáltató. Nem ez okozta a bajt – de felerősítette, láthatóvá és mozgásban lévővé tette. És ennek jelentős része Józsefvárosban csapódik le.

Mit jelent ez egy társasházban?

Berúgott kapuk. Feltört postaládák. Lépcsőházban alvó, szer hatása alatt álló emberek. És az első tíz másodperc, amikor egy lakó hazaér éjjel, és még nem tudja, mi vár rá odabent.

Aki ezt „a szubjektív biztonságérzet romlásának” nevezi, az nem itt lakik.

Az örökség, amit nem mi csináltunk

A rendőri béremelés csúszik. De nem azért, mert az új kormány ne akarná – hanem mert egy elhibázott költségvetést örökölt, és most romeltakarítás zajlik. Ezt értjük, és van hozzá türelmünk. Aki évtizedes adósságot vesz át, annak időt kell adni.

Biztató jelek pedig már vannak. Pósfai Gábor belügyminiszter szeptemberben maga mondta ki, hogy az önkormányzatoknak valódi jogkört kell kapniuk – például a nonstop trafikok éjszakai nyitvatartásának korlátozására. Ez pontosan az a fajta eszköz, amiből eddig egy sem volt a kerület kezében. Ha ez megszületik, akkor a kerületi polgármesterek szerint az utcán is érezhető lesz. A bejelentés részleteiről itt írtunk.

Ezt mi nem tudjuk. Szkeptikusak vagyunk – de legyen úgy.

Nem az tehát a kérdés, hogy jó irányba indult-e el a dolog. Hanem az, hogy addig mi van.

Mert addig a rendőrhiány nő. Közben a közterület-felügyelő sok helyen jobban keres, csak éppen nincs annyi jogköre, mint egy rendőrnek.

És itt jön a kerület

Mert az elmúlt 16 vagy 36 év örökségét lehet a kormányra hagyni. A kapualjat nem.

A kerület az a szint, ahol a lakó személyesen elér valakit. Ahol a társasház be tud kopogni. Ahol egy közterület-felügyeleti beosztás, egy térfigyelő kamera, egy szociális team helye és időbeosztása napokon belül eldönthető – nem évek múlva, nem költségvetési ciklusban.

Ehhez képest  nem érkezett érdemi segítség, és az együttműködés vagy egyeztetés lehetőségével kapcsolatban azóta sem keresett meg senki.

Ez nem panasz. Ez egy ellenőrizhető tényállítás: ki, mikor, milyen megkeresésre nem válaszolt.

Pedig nem beszélt semmilyen nyelven. Csak ott lakik.

Van, aki közben csinálja

Mert nem arról van szó, hogy senki nem dolgozik ezen.

A Gettónapló egyik kommentelője, egy hajléktalanszállón élő egyetemista szerint nincs garancia arra, hogy Budapest ne rendészeti eszközökkel válaszoljon, ha a helyzet átlép egy ingerküszöböt. Erről írtunk – és ez a mondat azóta sem hagy nyugodni.

Arról is beszámoltunk, hogy Bódis Kriszta irodát nyitott a kerületben, ahol saját közlésük szerint több száz ügyet karoltak fel, és mobil teamet ígértek a helyszíni munkára.

Mert itt van az a félreértés, amit tisztázni kell: ez nem önkormányzati feladat. Az ország drogpolitikája, a hajléktalanellátás rendszere, a rendőrség létszáma – mind állami, részben fővárosi hatáskör. Józsefváros mégis a hátára veszi. Szociális intézkedésekkel, ellátással, szállókkal. Emberi szempontból ez érthető, sőt tiszteletre méltó.

Csakhogy minden ellátás oda vonz, ahol van. És egy kerület nem viheti el egy egész ország baját.

A számla pedig nem a döntéshozóknál landol. Hanem annál a józsefvárosi lakosnál, aki nem a leggazdagabb, nem tud csak úgy elköltözni – és nem is akar.

Mert ez mégiscsak kiváló lokáció. Tele jó éttermekkel, történelmi örökséggel, eseményekkel, amiért érdemes ezekbe az utcákba jönni. Aki itt vett lakást, az pontosan ebben hitt: hogy ez a környék jó, és jobb is lesz. Az ingatlana reálértéke pedig nem befektetői absztrakció. Sokaknak ez az egyetlen vagyonuk – az, amit egy életen át fizettek, és amit a gyereküknek hagynak.

Ő az, aki este a saját kapualjában méri le, mibe került a jó szándék.

„Én most a többséggel foglalkozom”

Szeptember végén a polgármester két dolgot mondott, néhány nap különbséggel. Külön-külön mindkettő védhető. Egymás mellett viszont kiadják a kerület elmúlt hét évét.

Az elsőt a Józsefváros Újságnak, arra a kérdésre, miért beszél mást ő és Udvarhelyi Tessza alpolgármester, aki zsákutcának nevezi a rendészeti irányt: „Ez egy tudatos szereposztás. (…) Én most a többséggel foglalkozom, Tessza pedig a problémával magával.” Erről itt írtunk.

Kezdjük a szereposztással. Az újságíró kérdése nem a semmiből jött: abból indult ki, hogy az alpolgármester szerint a rendészeti, közbiztonság-javító irány zsákutca. A rendészeti irányt pedig épp a polgármester viszi. Vagyis ha a saját alpolgármestere komolyan gondolja, amit mond, akkor a polgármester zsákutcában jár.

Erre a polgármester nem azt válaszolta, hogy nem, dehogy, ez nem zsákutca. Azt válaszolta, hogy „tudatos szereposztás”.

Ő maga azt mondja, hogy nincs itt ellentét, „ugyanannak az éremnek a két oldala”. Csakhogy egy érem két oldala nem mond egymásnak ellent – a zsákutca viszont pontosan azt jelenti: arra ne menj.

És itt jön a másik szó: a „most”. Mert ha most foglalkozik a többséggel, akkor eddig nem.

A másikat a képviselő-testület ülésén, a kormány gyermekvédelmi jelentéséről szólva: a fedél nélkül élők több mint fele, az utcai szerhasználók 70 százaléka volt állami gondozott. „Nem hívta őket ide senki, hiába állítják ezt.” És: „Nem fognak maguktól eltűnni, mert nincs hová menniük.” Erről is beszámoltunk.

Amiben igaza van

Nem vitatom el tőle: ebben a beszédben sok igazság van. Az adatok megrendítők – 23 ezer gyerek állami gondoskodásban, 130 ezer veszélyeztetett, évente 17 ezer szökés az intézményekből. Akit ez a rendszer az utcára tett, azt tényleg nem Józsefváros küldte oda. És igaz az is, hogy ezt csupán rendőrrel megoldani nem lehet. De rendőr is kell.

És amiben nem

Csakhogy a „nem hívta őket ide senki” két külön dolgot mos össze. Hogy nem hívta ide őket senki – ez igaz. De hogy miért éppen itt kötnek ki, az nem véletlen és nem természeti törvény: ott gyűlnek össze, ahol az ellátás van. Az ellátás helye pedig döntés kérdése. És azt a döntést évtizedek óta nem az itt lakók hozzák.

Van egy harmadik mondat is, ugyanabból a beszédből: „A Józsefvárosi Önkormányzat szerintem elért a teljesítőképessége határára.” Ez a legfontosabb elismerés az egészben – és egyet is értek vele. Csak éppen nem akkor hangzott el, amikor a lakók mondták ugyanezt. Hanem évekkel később, amikor már a hivatal is érezni kezdte.

És most jön a rész, amit nem szívesen írok le

Ha egy lakóközösség hónapokon át azt tapasztalja, hogy a hívásaira nem jön válasz, akkor nem marad passzív. Elkezd szervezkedni. Előbb csoportot csinál, aztán ügyeletet, aztán járőrt. Aztán elképzelhető, hogy jönnek valakik kívülről, aki ezt „megszervezi” nekik, és onnantól már nem a lakók döntenek arról, mi történik az utcájukban.

Egyszer ezt már láttuk ebben az országban. Tudjuk, hogy végződhet ez az út.

Mit kérünk?

Nem gárdát. Rendőrt, aki ott van. Szociális munkást, aki bemehet. Ellátást, ami nem egyetlen kerületben koncentrálódik.

A kormánytól türelemmel és bizakodva várjuk a folytatást. Látjuk, hogy elindult valami, és tudjuk, hogy egy örökölt csődöt nem lehet egy év alatt eltakarítani. Adjanak a kerületnek valódi jogkört, és mi meg fogjuk köszönni.

Mert ha ez nem jön meg, akkor pár hónap múlva már nem az lesz a kérdés, hogy jó-e az önbíráskodás. Hanem az, hogy ki állítja meg.

Aki a Keletiben leszállt, nem fog visszaszállni. Egyelőre az ő élete is itt folytatódik – ugyanabban a kapualjban, ahol a miénk.

Holott biztosan lenne jobb megoldás. Neki is, nekünk is.