Európa a Józsefvárosban végetért

Józsefváros – ez a különös, egyszerre grófi és lumpen negyed, amely történelmileg Budapest igazi, lüktető szíve volt – ma már nem a kultúra és a fenséges polgári mélabú színtere, hanem a tehetetlenség mementója. Mert mi a polgárság, ha nem a rend, a köztisztaság és a kölcsönös tisztelet íratlan társadalmi szerződése? És mi marad belőle, ha a törvények és a köztisztasági szabályok csak a naivak játékszerei?

A kontraszt elviselhetetlen.

Míg a Palotanegyed századfordulós, patinás bérpalotái és egyetemei még őrzik az európai Magyarország illúzióját, addig néhány sarokkal arrébb, a Magdolna-negyed utcáin vagy a Blaha Lujza tér aluljáróiban a nyers, kendőzetlen szociális és morális csőd vicsorog a járókelőre.

Nem egyszerűen a szegénységről van szó; a szegénységnek is megvolt a maga méltósága a régi Józsefvárosban. Itt a köztér szentségének teljes felszámolásáról beszélünk, ahol a nyílt utcai kábítószer-használat és az emberi ürülék látványa lett a mindennapi flaszter díszlete.

Nézzük meg a Rajna menti, tiszta és fegyelmezett világot: például a hollandiai Nijmegen városát. Ott az adófizető polgárnak szent és elidegeníthetetlen joga van a tiszta utcához. Nem könyörög érte, nem petíciózik; jár neki. Ha valaki ott a nyílt utcán végzi el a szükségét – a holland jog ezt szigorúan „wildplassen” vagy „wildpoepen” néven ismeri –, a megtorlás mechanikus és kíméletlen. Az önkormányzati rendészek, a BOA-k vagy a rendőrség másodpercek alatt intézkednek, és százhatvan eurós, azonnali bírságot szabnak ki. De ami még fontosabb: a Gemeentereiniging, a városi tisztaságért felelős szerv magasnyomású fertőtlenítő kocsijai azonnal elmossák a gyalázatot, a számlát pedig a renitens elkövetőre terhelik. Ez a polgári rend működési mechanizmusa.

Miért kellene hát egy józsefvárosi lakosnak kevesebbel beérnie? Miért kellene a pesti polgárnak – aki itt neveli a gyermekeit, itt fizet adót és itt próbál megőrizni valamit a nemzeti kultúrából – beletörődnie abba, hogy az ő élettere csupán egy büntetlenül mocskolható, elhagyatott hátország? A jog a tisztasághoz és a biztonsághoz nem földrajzi privilégium. Egy józsefvárosit pontosan ugyanaz az emberi méltóság illeti meg, mint egy nijmegeni lakost.

A hatóságok tehetetlen és cinikus vállvonogatása, a szociális és rendészeti szervek egymásra mutogatása nem egyéb, mint a felelősség elárulása. Amíg a politikai akarat és a kíméletlen, nyugati típusú hatósági szigor hiányzik, addig Józsefváros történelmi szíve lassan, de feltartóztathatatlanul elenyészik a közöny bűzében. Pedig ez a kerület többet érdemelne: vissza kell kapnia a rendjét, mert rend nélkül nincs polgár, és polgár nélkül nincs Európa.