Bódis Kriszta jól tette, hogy a telefonjához nyúlt a Népligeti aluljáróban: a tétlenség nem szociális érzékenység
Bódis Kriszta négy és fél perces videóban számolt be arról, hogy lement a Népligeti aluljáróba, hogy személyesen találkozzon az ottani valósággal. A felvétel megmutatja, milyen nehézségekkel szembesülnek nap mint nap az utcán dolgozó szakemberek és az ott élők. Bemutatott egy olyan megközelítést is, amely összekapcsolja az utcai szociális munkát a közbiztonsággal: a most indult közbiztonsági és szociális kríziskezelő kísérleti programot. A cél, hogy a budapesti közterületeken válságba került emberek gyorsan megfelelő segítséghez jussanak. A mobil csapatokban rendőrök, szociális és egészségügyi szakemberek dolgoznak együtt. A háromfős stáb a térfigyelő központ jelzésére kivonul, felméri a helyzetet, és ha kell, azonnal beavatkozik: segít, mentőt hív, vagy egészségügyi, illetve szociális ellátásba irányítja az érintettet.
Bódis Kriszta FB-oldalaBódis ezután a kommentszekcióban enyhe ízelítőt kapott a cancel culture, az online bullying, a személyeskedő lejáratás, a megszégyenítés és a nyomásgyakorlás eszköztárából. Egyes újságírók szerint a nemzeti társadalompolitikai stratégiáért és ágazati koordinációért felelős kormánybiztos akciójának semmi értelme, az egész csak rendészeti túltengés. Lehet, hogy az országos lapok szerkesztőségeiből így látszik. Egy egyéni választókerületi országgyűlési képviselőnek azonban nem a szerkesztőségeknek kell megfelelnie, hanem a választókerülete lakóinak – azoknak, akiket képvisel. Végül is ezért választották meg. A Bódis-féle, szociálisan érzékeny, de rendpárti politika pedig könnyen népszerű lehet ott, ahol megválasztották: Józsefvárosban. Salerno baloldali polgármesterét is ötödször választották meg, mert bár baloldaliként közkézben tartja a közszolgáltatásokat, rendet is tett.
A Magyar Hangnak adott interjúban Bódis így fogalmazott: „Úgy vagyok vele, hogy inkább mondjunk buta vagy sértő dolgokat, és beszéljük meg, mint hogy ne mondjuk ki, és fedjük el adott esetben, vagy pedig kimondjuk, és úgy marad. Tehát sértőt mondunk, és nem probléma, sértőt mondunk. Tehát az igazi PC, az igazi politikai korrektség a párbeszéd.” Vagyis a kényes kérdéseket ki kell mondani, és meg kell beszélni, nem pedig elhallgatni. Éppen ez hiányzott eddig a sémákba merevedett közbeszédből.
Amit most Józsefváros országgyűlési képviselője az utcán tesz, azt pedig rég meg kellett volna tenni – hiába hördült fel az önmagát progresszívnek tartó, ideológiai sémákhoz ragaszkodó elit, amely évtizedekig összekeverte a félrenézést és a „jóemberkedést” a felebaráti szeretettel. Senkit nem hagyhatunk az út szélén, sem átvitt, sem szó szerinti értelemben. Akkor sem, ha valaki olyan lelkiállapotban vagy élethelyzetben van, hogy nem lát kiutat, vagy már beletörődött ebbe az életbe. Ez ugyanis hosszú távon sem neki, sem a társadalomnak nem érdeke. Ahogy a függőséggel küzdőknek is segítenünk kell, és az öngyilkossági krízisben lévő embert sem hagyhatjuk magára, úgy az utcán élők esetében is a mi felelősségünk, hogy valódi segítséget és reális esélyt kínáljunk élethelyzetük megváltoztatására.
Bódis – a nemzeti társadalompolitikai stratégiáért és ágazati koordinációért felelős kormánybiztos, többek között Józsefváros és Ferencváros egy részének országgyűlési képviselője – éppen azt tette, amit rég tenni kellene. Csakhogy nem egyetlen éjszakán, hanem folyamatosan, éjjel-nappal, és nemcsak a Népligetben, hanem egész Budapesten. Származástól, vallástól, életkortól vagy világnézettől függetlenül mindannyian ugyanarra vágyunk: egy normális, jól működő lakóközösségre és biztonságos közterekre. Nem mások rovására, hanem együtt gondolkodva, a lehető legjobb megoldást keresve. Még ha nem is mindig tudjuk kellő árnyaltsággal megfogalmazni a rendészeti és a szociális kérdések összefüggését – lakosként nem is ez a dolgunk –, a saját bőrünkön tapasztaljuk:
Hogyan kezeli a kormánybiztos az ominózus krízist? A videó rögtön egy konkrét helyzettel indul: néhányan szeretnének szállásra kerülni, ezért megfelelő elhelyezést keresnek nekik. Bódis ezután konkrét ügyeket vesz sorra: Ádámnak megvan a tüdőszűrőlapja, Csabának viszont ellopták az iratait, a velük lévő rendőrök pedig ezeknek az akadályoknak az elhárításában segítenek. Végül elhangzik: „De mi elvisszük őket, mert ez a feladatunk.” Egyértelmű, hogy egy országgyűlési képviselőnek nem az a dolga, hogy helyettesítse a rendészeti és szociális szakembereket. A politikus feladata, hogy megismerje a problémákat, rámutasson a rendszer hiányosságaira, és kezdeményezze a szükséges változtatásokat. Bódis tehát nem szakembert játszik. Öncélú pózolásnak beállítani ezt meglehetősen elitista hozzáállás – mintha egy politikusnak nem volna dolga személyesen is szembesülni a valósággal, majd azt a nyilvánosság elé vinni.
A „közbiztonsági kríziskezelő” elnevezés elsőre szokatlan lehet, de jól kifejezi, hogy az utcán kialakult helyzetek többféle beavatkozást kívánnak. Aki próbált már ilyen helyzetbe került emberekkel beszélgetni, tudja, hogy az utcai szociális munkához sokszor rendőri háttér kell, hogy biztonságosan és hatékonyan működjön. A rendőrség elérhető közelsége, az utcai szociális munkások és az intézmények együttműködése ezért fontos lépés lehet: más-más eszközzel, de ugyanazért dolgoznak – hogy gyorsabban és hatékonyabban reagálhassanak az utcán kialakult helyzetekre. Bódis videója ezt az együttműködést mutatja be a Népligeti aluljáróban, és külön köszönetet mond mindenkinek, aki részt vesz a munkában. Ez önmagában nem oldja meg a hajléktalanságot, de legalább olyan irányt mutat, amelyben a szociális segítség és a közbiztonság nem egymás ellen dolgozik, hanem kiegészíti egymást.
Ettől a pilotprojekttől persze nem rendeződik a szociális szakemberek bérezése, nem oldódnak meg az alacsony küszöbű ellátóhelyek ágyi poloskáktól hemzsegő infrastrukturális és higiénés gondjai, ahogy a hajléktalan emberek társadalmi reintegrációja és a tartósan rászorulók hosszú távú, emberhez méltó támogatása sem – de senki nem is állította, hogy egy ilyen kezdeményezés önmagában megoldaná ezeket a rendszerszintű problémákat. Bódis maga is hangsúlyozza, hogy a program egyúttal fontos lehetőség az ellátórendszer állapotának felmérésére: mennyire fogadókész, milyen kapacitásai vannak, és milyen szolgáltatások hiányoznak. Újabb Facebook-posztjában rögzíti, hogy az első műszakról készült videó csak egyetlen pillanatot mutatott meg abból az összetettebb munkából, amelynek kezdettől alapvető része az együttműködés az utcai szociális munkásokkal, valamint a hajléktalanellátásban, az addiktológiában, az egészségügyben és a pszichiátriában dolgozó szakemberekkel. Szerinte a tapasztalatok és a szakmai visszajelzések egy irányba mutatnak: több alacsony küszöbű ellátás, addiktológiai kapacitás és szakember, béremelés, valamint valóban működő továbblépési utak kellenek.
Ez nem a sajtó felháborodására adott utólagos magyarázkodás: Bódis már az eredeti videóban elmondta, hogy „ennek az egész akciónak az a lényege, hogy közben folyamatosan egy intervenciós csomagon is dolgozunk, amely a jelen ellátórendszer fejlesztésén fog dolgozni. Itt jogszabályi módosításokról is szó lesz, nemcsak szolgáltatásszervezésről, és hosszú távon pedig ezt az egész ellátórendszert úgy kell összefűzni, hogy minden egyes eset a megfelelő ellátást kapja majd, és ennek egyik láncszeme lehet egy ilyen [mobil csapat].”
Azt is fontos hozzátenni, hogy mivel kiszolgáltatott, elesett, segítségre szoruló emberekről van szó, Bódis nem mutatta meg őket a felvételen, az arcukat eltakarta. Igen, lehet erről a Parlament falai között, kerekasztalnál, ásványvíz és pogácsa mellett beszélgetni szakemberekkel. De ki is lehet menni a terepre, és ott szembesülni azzal, mire van valóban szükség. Ezt értékelte a Menhely Alapítvány és Sárosi Péter, a Drogriporter szerkesztője is; utóbbi a Népszavának azt nyilatkozta, hogy az irány jó, de ennyi még nem elég: több ilyen mobil keresőcsapatra volna szükség. Igaz, hozzáteszi, hogy szerinte ehhez elegendő lenne egyetlen kapcsolattartó, egy esetmenedzser a rendőrség oldaláról – bár ez a megközelítés azért vitatható.
Nem minden szakmai hang ilyen elismerő. A Fűtött utcai intézmény egyik létrehozója, akinek 2001 óta élete szerves része a Dankó utca, Facebook-bejegyzésében arról írt, hogy az utcán évekbe telik, mire egy hajléktalan ember bizalmába tudnak férkőzni, és rá tudják venni, hogy keressen fel egy szállót. Szerinte amikor az életvitelszerű közterületi tartózkodás büntetendővé vált, és a szociális munkásoknak a rendőrök mellett kellett asszisztálniuk, ez a bizalom elveszett, mert „a nyers erő nem szociális munka”. A kritika jó szándékú, és a bérekről, a feltételekről szóló követelései egybevágnak azzal, amit Bódis maga is szükségesnek tart. Egy ponton azonban érdemes megállni: ha évekig tart rávenni valakit, hogy bemenjen egy szállóra, akkor ő ezeket az éveket az utcán tölti, ami sem neki, sem a környéken élőknek nem jó. Ezt a szakma elkötelezettségét bizonyítja, de normaként nehéz elfogadni – éppen ezért érdemes új eszközöket is kipróbálni.
A félrenézés nem szociális érzékenység, és a rend sem a segítség ellensége. Ha a segítség és a közterületek rendje együtt jelenik meg az utcán, abból a rászorulók és az ott élők is csak nyerhetnek.
