Amit a Gettónapló jól lát a hajléktalanságról

A Gettónapló egy józsefvárosi blog és Facebook-oldal, amely évek óta a kerület közbiztonsági és hajléktalanügyi problémáiról ír, sokszor nyers hangon. Az Átlátszó egyik szerzője 2022-ben úgy jellemezte, mint egy oldalt, amely jórészt a kerületvezetés gyalázására épül. A blog hangneme valóban kemény, és könnyű lenne ennyiben hagyni.

Érdemes azonban a hangnem mögé nézni. A józsefvárosiak frusztrációja valós. A közelmúltban egy Teleki téri üzlethelyiség elé valaki kiálló szögekkel teli deszkát szerelt, hogy a hajléktalanok és az italozó társaságok ne ülhessenek oda, a hozzászólók egy része pedig a hatóságok és az önkormányzat tehetetlenségét okolta azért, hogy az emberek önbíráskodásra kényszerülnek.

Ilyen helyzetben két kényelmes válasz kínálkozik. Az egyik szerint a hajléktalanokat el kell takarítani. A másik szerint joguk van az utcán élni, és már azzal is segítünk, ha hagyjuk őket. A Gettónapló legújabb írása egyiket sem fogadja el. Azt állítja, hogy az utcán élő emberek egy rosszul szervezett rendszer áldozatai, és hogy a megoldás egy szakmailag felépített, elszámoltatható ellátórendszer.

Ebben a gondolatban több valódi jóindulat van, mint azokéban, akik jó szándékból magukra hagyják az embereket az utcán, mondván, joguk van ott élni. Vagy azokéban, akik elfordítják a fejüket, ha másokat zavaró, a közösségi normákat sértő viselkedést látnak, vagy azzal nyugtatják a lelkiismeretüket, hogy elnézik, ahogy valaki a kukájukban turkál a visszaváltható palackok után. Az elfogadás néha csak a magunkra hagyás udvariasabb formája. Aki valóban segíteni akar, annak azt kell akarnia, hogy ezek az emberek ne az utcán éljenek.

Az alábbiakban ezt a gondolatmenetet vesszük végig, és forrásokkal egészítjük ki.

Néhány tízezer emberről van szó

A Gettónapló szerint a probléma kezelhető méretű, és az adatok ezt megerősítik. Magyarországon nincs pontos statisztika, a legmegbízhatóbb képet a Február Harmadika Munkacsoport éves felmérése adja. A 2025/2026-os adatfelvétel kérdőívére 7900 ember adott értékelhető választ: 1500 közterületen élő, 5500 szállón élő, 270 családok átmeneti otthonában lakó és 630 nappali melegedőt használó. Egy korábbi szakértői becslés szerint egy téli napon legalább 14 ezer ember van hajléktalan helyzetben Magyarországon, közülük 10 ezren szállón, 4 ezren közterületen. A tágabb becslések mintegy 30 000 főről szólnak.

Ez nem megoldhatatlan tömeg. Egy jól szervezett rendszer el tudja látni ezeket az embereket.

Nem egy csoport, hanem több

Az írás legerősebb gondolata, hogy a hajléktalanság nem egyetlen probléma, hanem többféle élethelyzet, amelyek közös végpontja az utca. A szakmai adatok ezt alátámasztják.

A felmérés szerint a legnagyobb csoportot az 50 év feletti, legfeljebb szakmunkás végzettségű, egyedülálló, évek óta hajléktalan férfiak alkotják, és közel minden második válaszadó ide tartozik. Ezen belül több, jól elkülönülő sors rajzolódik ki.

Idősek, akik gondozásra várnának. A Gettónapló szerint az utcán élők jelentős része valójában idősgondozásra szorulna. A friss adatok ezt a képet erősítik: a munkacsoport szerint radikálisan emelkedik az idősek aránya, egyre több hetven év feletti ember kerül ebbe a helyzetbe, és ez szorosan összefügg az otthoni és intézményes ápolási rendszer összeomlásával, valamint azzal, hogy az érintettek nem tudják fizetni a rezsijüket.

Akik intézményből érkeznek. A blog szerint az állami gondozásból kikerülő fiatalok, a szabadulók és az erőszak elől menekülő nők rendszeresen az utcán kötnek ki. Egy korábbi felmérés szerint minden ötödik hajléktalan és minden második hajléktalan helyzetben lévő fiatal állami gondozott volt. Ehhez hozzátartozik, hogy létezik utógondozói ellátás, amely 24 éves korig, otthonteremtési támogatás igénylése esetén 30 éves korig vehető igénybe. A számok mégis azt mutatják, hogy ez sokaknak nem elég az önálló élet elindításához.

Betegek és fogyatékossággal élők. A felmérés szerint a hajléktalanok kétharmada nem vagy csupán részlegesen munkaképes. A blog a fogyatékossággal élő gyereket nevelő családokról is ír: sokan közülük minimálbér közelében dolgoznak, és munka előtt még elviszik a gyereket a fejlesztésre. Ezek a családok rendkívül sokat bírnak, de egy ponton túl magukra maradnak.

Pszichiátriai betegek. A pszichiátriai ellátásra szorulók aránya 30 százalékos, de az ő kezelésükhöz sincs elég szakember.

Függők. Az alkohol, a drogok és a szerencsejáték mögött gyakran trauma áll, és a függőség sokaknál fokozatosan mindent elvitt, ami korábban az életükhöz tartozott.

A következtetés ugyanaz, amire a Gettónapló is jut: aki ápolásra szorul, annak ápolás kell, aki pszichiátriai beteg, annak kezelés, és egyiküknek sem tömegszálló.

Ahol a rendszer elakad

A blog szerint a pénz megvan, csak rosszul költik el. A nagyságrend valóban nem elhanyagolható: a szociális államtitkár szerint a hajléktalanellátás önkormányzati feladat, de a kormány jelentős összeggel járul hozzá, 2010-ben 7,5 milliárd, 2020-ban már 12 milliárd forinttal. Ehhez jönnek az önkormányzatok, az egyházak és a civil szervezetek saját forrásai.

A feladat jogi kereteit ma az 1993-as szociális törvény adja, amely már elfogadásakor nevesítette a hajléktalanellátás alapintézményeit. A Gettónapló kritikája régi szakmai felismerésekkel cseng egybe. Az Állami Számvevőszék már 2006-ban arra jutott, hogy az államnak nincs elképzelése, milyen út vezet ki a hajléktalanságból, a minisztériumnak nincsenek pontos adatai és középtávú koncepciója sincs, a finanszírozás rendszere pedig rugalmatlan.

A rendszer ráadásul alig tesz különbséget az emberek között. A legsúlyosabb állapotú, önellátásra képtelen emberek számára 2019-ben országosan csak 446 férőhely volt.

Az utca nem lakóhely, de kell hová menni

A Gettónapló határozottan kimondja: senki ne éljen az utcán. Magyarországon ez ma már alaptörvényi szabály, hiszen 2018-ban alaptörvényi szintre került az életvitelszerű közterületen tartózkodás általános tilalma.

A szabály mellé kapacitás is kell. A civilek szerint a menedékhelyek telítettsége télen átlagosan 97 százalékos, sok hely 100 százalék felett működik, és lényegében nincs szabad kapacitás. Az Alkotmánybíróság is rögzítette, hogy a szankciónak az elesett, magukról gondoskodni nem tudó emberek ellátórendszerbe vonását kell szolgálnia. A tilalom tehát szükséges, de önmagában nem elégséges: ha nincs hová menni, az embereket csak egyik utcáról a másikra küldjük.

A blog Bécset és Madridot hozza példának, ahol az utca nem lehet lakóhely. Ehhez hozzátehetjük, hogy ezekben a városokban a rendet nem a szabályozás egyedül teremti meg, hanem a mögötte álló lakhatási rendszer. Ausztria például kifejezetten a lakhatás-központú modellre állt át (erről lejjebb írunk). Angliában a közterületi rendeleteket a zavaró viselkedés ellen alkalmazzák: a belügyminisztériumi iránymutatás szerint ezeket nem pusztán azért kell alkalmazni, mert valaki hajléktalan vagy az utcán alszik.

Az első szabály: megelőzni

A Gettónapló írásának talán legfontosabb része a megelőzésről szól. A példája egy falusi férfi, aki iszik, otthon rendszeresek a verekedések, kéthavonta elveszíti a munkáját, és a rendőrség, a mentő, a gyámügy mind ismeri. Mindenki látja, hová tart, de senkinek nincs hová jeleznie.

Angliában erre törvényt hoztak. A 2017-es hajléktalanság-csökkentési törvény nagyobb felelősséget ad az önkormányzatoknak, hogy korábban avatkozzanak be, és kötelezi őket, hogy ésszerű lépéseket tegyenek, ha valakit 56 napon belül hajléktalanság fenyeget. A kötelező jelzés az önkormányzat felé többek között a sürgősségi osztályokra, a kórházakra, a munkaügyi központokra, a börtönökre, a pártfogó szolgálatokra és a szociális szolgálatokra vonatkozik, ha az érintett ehhez hozzájárul.

Ez pontosan az a jelzőrendszer, amelyet a Gettónapló hiányol. A blog tovább is megy: azt javasolja, hogy a jelzésekhez kötelező lépések is társuljanak, például elvonókúra vagy önsegítő csoport. Ez már a hazai szakmai és jogi vita kérdése lehet. Az alapgondolat viszont erős: a szakemberek tudják, mi kellene, csak senki nem kérdezi meg őket.

Kis léptékben, követelményekkel

A Gettónapló szerint a nagy, mindenkit összezsúfoló intézmények nem működnek. A súlyos pszichiátriai betegeknek és a fogyatékossággal élőknek kis, néhány fős lakóegységek kellenek, a lehető legközelebb a lakóhelyükhöz, a környezetüket nem zavarva. Ez egybevág a nemzetközi szakmai iránnyal.

A blog másik fontos gondolata, hogy a segítség ne kiszolgálás legyen. Ételosztás helyett a lakók maguk vásárolnak be, főznek, takarítanak, beosztással és megállapodással, amelyben rövid, közép- és hosszú távú célokat vállalnak. Kezdetben ez lehet egészen kicsi is, de a teljesítését számon kérik. A szakirodalom is ezt támogatja: minél inkább megmaradnak a hétköznapi élet keretei, annál nagyobb az esély a visszatérésre. A blog szerint több vidéki intézményvezető már ma is így dolgozik, az ő tapasztalatukra lehetne építeni.

Amivel a gondolatmenet kiegészíthető

A Gettónapló a függőség kezelésének nehézségeiről ír, és arról, hogy hosszú terápiákat nehéz közpénzből finanszírozni. Ehhez hozzátehetjük a német példát: ott a függőség utáni rehabilitáció az orvosi rehabilitáció része, az egészség- vagy a nyugdíjbiztosító fizeti, és bizonyos esetekben a szociális segély is finanszírozhatja. Ez mutatja, hogy egy jól szervezett rendszerben ennek is megvan a helye.

A blog a feltételekhez kötött, lépcsős modell mellett érvel: előbb rendbe kell tenni az életet, és ehhez kell a keret. Európában emellett egy másik megközelítés is sikeres. A „Housing First” (Először lakhatás) modell a lehető leggyorsabban állandó lakhatást ad, és csak utána foglalkozik a mögöttes problémákkal. Finnországban a helyi statisztikák szerint 2008 és 2022 között 68 százalékkal csökkent a hajléktalanok száma, Ausztria pedig kifejezetten erre a modellre állt át.

A két megközelítés jól kiegészíti egymást. A Gettónapló által hangsúlyozott keretek, megállapodások és elvárások a lakhatás-központú programokban is jelen vannak, csak más sorrendben.

Kristály és palackgyűjtés: két külön kérdés

A blog szerint a „kristály” terjedése elsősorban a mélyszegénység és a szegregátumok kezeletlenségének következménye. A szakértők is úgy látják, hogy a szer a hátrányos helyzetű térségekben szedi áldozatait. Ehhez hozzátartozik, hogy a hatása a hajléktalanellátásban is megjelenik: egy budapesti utcai szolgálat becslése szerint ügyfeleik 10–15 százaléka fogyaszt új pszichoaktív szert, nagyrészt 18–25 év körüli fiatalok, akik jellemzően az állami gondozásból kikerülve váltak hajléktalanná. A gyökér tehát a mélyszegénység, a kezeléséhez pedig megelőzés, oktatás, munkalehetőség és elérhető addiktológiai ellátás kell.

A palackgyűjtést a blog szintén külön jelenségként kezeli. Ez a betétdíjas rendszerrel jelent meg, és elsősorban a visszaváltás szabályozásának kérdése, nem a szociális ellátásé.

Mit lehet ebből megtanulni?

A Gettónapló írása nyers, de a szerkezete szakmailag rendben van, és sok ponton egybevág azzal, amit a terepen dolgozók is mondanak. A Február Harmadika Munkacsoport legfrissebb jelentése szerint a tendencia megfordításához az intézményrendszer újjáépítésére, a pszichiátriai betegek és a függőségben szenvedők gondozására, valamint a tartósan beteg, önmaguk ellátására képtelen emberek támogatására lenne szükség. Ez nagyrészt ugyanaz, amit a blog is követel.

Ebből néhány konkrét teendő következik:

• Szabály és férőhely együtt. Az utca ne legyen lakóhely, de mindenkinek legyen hová bemennie.
• Kötelező jelzőrendszer. Az egészségügy, a rendőrség, a gyámhatóság és a családsegítők jelezzék, ha valakit lakásvesztés fenyeget, és legyen, aki erre érdemben reagál.
• Csoportonként külön ellátás. Az idős ember ápolást kapjon, a pszichiátriai beteg kezelést, a függő addiktológiai segítséget, a gondozásból kikerülő fiatal támogatást az önálló élethez, a munkaképes ember munkát és megfizethető albérletet.
• Kis lakóegységek a tömegszállók helyett.
• Orvosilag felügyelt krízisellátás az ittas vagy krízisben lévő emberek számára.
• Mérhető célok, nyilvános eredmények, megbecsült és jól képzett szakemberek.

A Gettónaplót sokan hajléktalanellenesnek tartják. Ez az írás inkább azt mutatja, hogy a szerzőjét nem a hajléktalan emberek zavarják, hanem az, hogy a rendszer harminc éve nem tudja kivezetni őket az utcáról.