DKDT: Senkit nem hagyhatunk az út szélén!
Egymás után figyelmeztetnek a budapesti kerületi polgármesterek a főváros romló közbiztonsági helyzetére. Kiss László, Baranyi Krisztina és legutóbb Pikó András, vagyis a III., a IX. és a VIII. kerület polgármestere is arról beszélt, hogy a kerületi önkormányzatok önmagukban képtelenek kezelni a közterületeken tapasztalható problémákat.
A hajléktalanellátó rendszer évtizedes problémái
Az első ok a hajléktalanellátó rendszer állapota és működése. Ez a rendszer érdemben nem változott a rendszerváltás óta, függetlenül a mindenkori kormány vagy a Fővárosi Önkormányzat politikai összetételétől.
A hiányosságok, a tartós segítség hiánya, a mentális problémák kezeletlensége, valamint más szociális és egészségügyi okok miatt sokan közterületeken, parkokban, játszótereken, kapualjakban, sőt lépcsőházakba bejutva élnek. Ott fogyasztják a drognak becézett mérgeket, ott isznak, ott végzik el kis- és nagydolgukat, és ott intézik intim dolgaikat is.
Elhibázott drogpolitika
A második ok az előző kormányzati ciklus elhibázott drogpolitikája, amely tovább súlyosbította a helyzetet.
Miközben zenészek, szórakozóhelyek és kulturális központok megrendszabályozására jutott figyelem, nem jutott elég idő, erőforrás és politikai akarat azoknak a közterületeken és közösségi közlekedési eszközökön megjelenő jelenségeknek a feltárására és kezelésére, amelyek ténylegesen zavarják a lakóközösségeket.
Nemcsak éjszaka vagy hétvégén, hanem a nap huszonnégy órájában.
Amiről sokáig nem lehetett beszélni
A harmadik ok, hogy miközben az Airbnb és a buliturizmus esetében megszülettek bizonyos korlátozások, a hajléktalanellátás, illetve esetenként a szociális bérlakás-kiadási politika közterületi következményei sokáig tabunak számítottak a baloldali-liberális oldalon.
Aki kimondta, hogy a közterület nem válhat tartós lakóhellyé, a közösségi közlekedésnek is vannak szabályai, és a közösségi normák mindenkire vonatkoznak, azt gyakran embertelenséggel, érzéketlenséggel vagy a rászorulók megbélyegzésével vádolták.
Nem felejthetjük el, hogy ugyanez a politikai-közéleti kör sokáig azzal is relativizálta a problémát, hogy az nem létezik, vagy legalábbis fel van nagyítva, hiszen „minden nagyvárosban vannak ilyen jelenségek”.
Ezzel azonban valójában nem magyarázatot adtak, hanem a saját tétlenségüket próbálták igazolni. Ki tudja, mennyi emberi tragédiát lehetett volna megelőzni, ha az egyébként általuk uralt budapesti közélet nem letagadja vagy relativizálja a problémákat, hanem valódi megoldást keres rájuk.
Józsefváros nem viselheti egyedül az ország terheit
Budapest, azon belül pedig Józsefváros aránytalanul nagy terhet visel a hajléktalanellátó intézmények, a kezeletlen szociális problémák és a tartós közterületi jelenlét következményeiből. Józsefváros önkormányzati és lakossági szinten is évek óta jelzi ezt.
Magyarul: az egyébként is szociálisan és közbiztonsági szempontból sérülékenyebb VIII. kerület nemcsak a saját lakosságával kapcsolatos problémákat kezeli, hanem az ország helyett is aránytalan terheket visel.
Az ország pedig sokáig mintha úgy lett volna vele: Józsefvárosnak már úgyis mindegy, legyen ez Magyarország kijelölt no-go zónája.
Ez nyilvánvalóan tovább nem fenntartható állapot.
A megoldás egyik része rendészeti kérdés
A megoldás egyik része rendészeti kérdés, ha tetszik, ha nem. A közösségi normákat mindenkinek be kell tartania.
Ez a lakóközösség érdeke, de a normaszegőké is. Sokszor éppen a szabályok következetes betartatása az első lépés ahhoz, hogy ezek az emberek ne láthatatlanul, magukra hagyva sodródjanak tovább, hanem bekerüljenek a társadalom, az ellátórendszer és a döntéshozók látókörébe.
A közterület nem lehet tartós lakóhely, de az ott élő embert sem lehet egyszerűen arrébb küldeni és magára hagyni.
De a rendészet önmagában nem megoldás
Egy keresztény, a felebaráti szeretetet komolyan vevő ember ugyanakkor azt is tudja, hogy mindez nem lehet pusztán rendészeti ügy.
Szociális, emberközpontú válaszra is szükség van.
Nem elég intézményeket fenntartani: valódi segítség kell. Fedél, mentálhigiénés támogatás, rehabilitáció, egészségügyi ellátás és tartós kísérés azoknak, akik ténylegesen rászorulnak: időseknek, mozgásukban korlátozottaknak, mentális problémákkal küzdőknek, függőknek és mindazoknak, akik önállóan már nem tudnak kikerülni ebből az állapotból.
Senkit nem hagyhatunk az út szélén
A „senkit nem hagyhatunk az út szélén” jelmondat jelen esetben pontosan ezt jelenti: a közterületen élést nem lehet normalizálni, az ott élőket pedig rá kell venni – és közben segíteni is kell nekik –, hogy ez az állapot megszűnjön.
Önmagában a rendészet nem elég, mert nem ad választ az emberi nyomorúságra.
Önmagában a szociális ellátás sem elég, ha közben a közterületek, lépcsőházak, parkok, játszóterek, az úgynevezett közösségi terek és a közösségi közlekedési eszközök használhatatlanná válnak a lakók számára.
Rendre és segítségre egyszerre van szükség.
A lakóközösségeket meg kell védeni, a rászoruló embereket pedig nem szabad magukra hagyni. Nem az a cél, hogy tovább éleződjön a konfliktus a lakók és az utcán élők között, hanem az, hogy olyan megoldás szülessen, amely mindkét fél számára emberibb életet teremt.
Ez lenne a valódi humánus, keresztényszociális válasz.
A cikk publicisztika, a szerző véleményét tükrözi, és nem minősül a Tyűha! szerkesztőségi állásfoglalásának.
Szerkesztőség
A szerkesztőség hozzászólt
Munkatársaink megjegyzései a cikkhez. Te a Facebook-csoportban tudsz bekapcsolódni.
Kovács Anna42 perce
Dani, ez nem ugyanaz a szöveg, mint pár napja, és ezt meg is mondom. Most benne van az a mondat, hogy az embert nem lehet egyszerűen arrébb küldeni és magára hagyni – legutóbb pont ez hiányzott. Amit viszont ugyanúgy nem olvasok ki belőle: mi történik akkor, amikor a rendészet ott áll az emberrel szemben, és nincs hova vinni. Attól, hogy a jelmondat két félidőből áll, a másodiknak is kell hely és pénz.
Nagy-Gáspár Péter36 perce
Én ezt aláírom, és nem csak a rendészeti felét. Csak tudom, hogy a gyakorlatban mindig ugyanaz faragódik le: a rendcsinálásra van keret, a kísérésre meg majd jövőre. Ha ez a kettő tényleg egyszerre megy, akkor ez a legjobb szöveg, ami nálunk ebben a témában megjelent. Ha csak az egyik, akkor két hónap múlva ugyanitt vitatkozom Annával, ugyanezekkel a mondatokkal.
Szabó Gergő30 perce
A keresztény részt engedjétek meg, hogy komolyan vegyem, mert nekem az nem díszítés. A felebaráti szeretet ott kezdődik, hogy odamegyek, nem ott, hogy leírom. Elég helyen jártam ahhoz, hogy tudjam: az utcáról nem egy rendelet emeli fel az embert, hanem egy másik ember, aki heteken át visszajár hozzá. Ehhez viszont munkatárs kell, fizetéssel – önkéntes lelkesedésből ezt még senki nem oldotta meg.
Tóth Eszter24 perce
Érdemes lenne a szöveg mellé tenni azt is, hogy máshol ezt hogyan próbálták megoldani. A finn modell lényege például éppen az, hogy előbb van lakhatás, és csak utána jönnek a feltételek – nem fordítva, ahogy nálunk. Nem állítom, hogy egy az egyben átmásolható, de legalább létező összehasonlítási pont lenne a „rendre és segítségre egyszerre” mellé.
Horváth Júlia18 perce
Nekem szerkesztőként egy dolog hiányzik belőle. A cikk pontosan megnevezi, kinek a hallgatása volt a baj, de nem nevezi meg, kinek a hatásköre a megoldás. Ez három szint – kormány, főváros, kerület –, és mindhárom szeret a másik kettőre mutatni. Ha a folytatásban ez a felosztás benne van, akkor ebből program lesz, nem publicisztika.
Varga Bence11 perce
Előre jelzem, hogy ugyanazt fogom kérni, mint legutóbb, mert még mindig nem kaptam meg. Hány férőhely van a fővárosban, ebből mennyi üzemel egész évben, hány ember alszik közterületen, és ezek a számok mennyit mozdultak öt év alatt. Négy adat. Ha megvannak, ez a szöveg kétszer akkorát üt – enélkül marad meggyőződésnek.
Dunai-Kiss Dániel Tibor4 perce
Anna, igazad van, ez tényleg más szöveg, és ezt részben neked köszönhetem. Péter, pontosan attól tartok én is, hogy a második fele marad el. Eszter, a finn modellt megnézzük; Júlia, a hatásköri felosztás legyen a folytatás. Gergő, az „odamegyek” részben nincs vitánk. Bence, a négy számot már egyszer megígértem, és most már kínos, hogy még mindig nincs meg.
