„Miért nem tették ezt meg előbb?” – kérdezte a hajléktalan exbajnok, akit harminc év utcai élet után vittek kényszerrel kórházba

A rotterdami hajléktalanprogramról szóló cikkünkben egy bekezdés erejéig már szerepelt egy volt kerékpárbajnok, aki évekig a város szélén aludt, és akit végül kényszerrel vittek kórházba. Utánajártunk, ki volt ő. Wim Koopmannak hívták, a rotterdamiak viszont csak Willem de Wielrennerként, Willem, a kerékpárosként ismerték. A holland sajtó évtizedek óta újra meg újra megírja a történetét, 2016-ban dokumentumfilm is készült róla.

A bajnok

1947-ben született. A Dagblad010 szerint 1962-ben lépett be a rotterdami De Pedaalridders kerékpárklubba, 1966-ban második lett a holland sprintbajnokságon, 1967. július 27-én pedig az amszterdami Olimpiai Stadionban megnyerte az amatőr sprintbajnokságot. Jan Jansennel (nem azonos a Tour de France-győztes Jan Janssennel) 1966-ban és 1967-ben tandemben is holland bajnok lett.

Ezután jött a törés. A sprintverseny után Koopmant és Jansent is amfetaminon kapták. A Vandaag en Morgen szerint eltiltották, a Het is Koers! kerékpáros oldal szerint a bajnoki címét is elvesztette. A szövetségi kapitány az 1968-as olimpiára készülve kihagyta a tandemből, Jansen pedig új párjával, Leijn Loevesijnnel Mexikóvárosban ezüstérmet nyert. Koopman 1969-ben Peter van Doornnal még egyszer tandembajnok lett, a döntőben épp Jansent és Loevesijnt verték meg. Utána lassan eltűnt a sportból. Az edzésmeghívásokra nem válaszolt, és egy idő után a szövetség azt sem tudta, versenyez-e még.

Harminc év a szabad ég alatt

A doppingügy után lecsúszott. A Rijnmond szerint függő lett, végül az utcára került, és egy saját, kívülről érthetetlen világba húzódott vissza. Több mint harminc évig élt így. Előbb versenybiciklin, később görkorcsolyán körözött a Maasboulevardon, a Westblaakon és a Nieuwe Binnenwegen. A nyolcvanas, kilencvenes és kétezres években a folyóparton, a Westzeedijken és a parkban volt a szabadtéri alvóhelye, máskor a Westblaak és az Eendrachtsplein padjain aludt.

Azt hitte, neki kell megvédenie a várost a rómaiaktól, máskor a marslakóktól. 1995-ben az Elsevier hetilap a jubileuma alkalmából száz ismert és ismeretlen hollandot portréztatott le, és Koopman is köztük volt: 48 évesen, görkorcsolyában, egy pad támláján ülve.

A város szerette. A belvárosi boltosoktól ételt, italt és holmikat kapott. Amikor elkopott a görkorcsolyája, a Binnenweg kereskedői összedobták az árát egy újnak. Összebarátkozott Jules Deelder rotterdami költővel, a The Kik nevű helyi zenekar pedig dalt írt róla.

Segítséget viszont nem fogadott el. Egy régi barátja, a görkorcsolyabolt-tulajdonos Hans Veldhuizen a Gers! magazinnak úgy emlékezett, hogy Willem fagyban és esőben sem volt hajlandó fedél alatt aludni. A Vandaag en Morgen nekrológja szerint a télen-nyáron kint töltött évtizedek nyomot hagytak rajta, és ez a késői fotóin is látszik.

Az éjszaka a padon

2009-ben a holland közigazgatási szaklap, a Binnenlands Bestuur riportere Evert Vosszal, a Stichting Ontmoeting terepmunkásával járta végig a rotterdami alvóhelyeket. Vos útközben Willem történetét mesélte el. A férfi évekig a város szélén aludt, és a segítőkről hallani sem akart: ha megjelentek, elzavarta őket. Súlyosan pszichotikus volt, és a rómaiak, akiktől a várost védte, az ő szemében éppen a segítők voltak.

Egy éjjel egy padon aludva találtak rá, mellette egy üveg portóival. Mínusz tizenöt fok volt, Vos szerint életveszélyes helyzet. Egy pszichiáter intézte el, hogy kényszerrel pszichiátriai intézetbe vigyék. Willem ott először azt kérdezte: miért nem csinálták ezt meg korábban?

Vos szerint a riport idején már harmadik éve élt egy idős hajléktalanoknak fenntartott otthonban a Mathenesserlaanon. A Het is Koers! később úgy írta, hogy csak 2009-ben került be, vagyis a források ebben nem egyeznek. A pszichózisai nem múltak el – azt mondta például, hogy a hágai nagykövetségnek dolgozik –, de a világot már nem látta ellenségesnek. Ha biciklivel elhaladt a régi segítői mellett, intett nekik és köszönt. Egy 2010-es tévériportban azt mondta, hogy egy hónap múlva újra a pályán látja magát: „Szerintem még mindig meg tudnám nyerni a bajnokságot.”

Harminc év késés

Willem kérdése azért fontos, mert a beavatkozás nagyjából harminc évvel azután jött, hogy az utcára került. Addigra a sportolói pályája, a középkora és a teste nagy része elment. A közbelépés pedig nem tervezett segítség volt, hanem végszükség: akkor történt, amikor egy fagyos éjszakán már az élete forgott kockán.

Az nem állítható, hogy egy korábbi kezelés megváltoztatta volna az életét, erről egyik forrás sem mond semmit. Az viszont dokumentált, hogy amikor végre fedél és kezelés jutott neki, Vos elmondása szerint másképp kezdett ránézni a világra, és még bő másfél évtizedet élt nyugalomban.

Mit bizonyít és mit nem

Vos nem véletlenül éppen ezt a történetet mesélte el. Kiállt a város programja mellett, és úgy látta, hogy a nyomás és a kényszer – hollandul drang en dwang – néha kell ahhoz, hogy valaki emberhez méltóbban élhessen. Egy pszichiátert is idézett, aki szerint minden függőnek joga van ahhoz, hogy legalább egyszer józanul lássa a saját életét.

Ugyanabban a riportban Sjany Middelkoop, a rotterdami hajléktalanlap, a Straatmagazine munkatársa arról beszélt, hogy a szigor sokaknál nem vált be. Kaptak ugyan szobát, de ott is itták magukat, és ha visszaestek, egyszerűen áttették őket egy másik intézménybe. Egy csoportot viszont ő is kivételnek tartott: szerinte az idősebbek többsége belefáradt az utcai életbe, és örült a nyugalomnak. Willem idős hajléktalanok otthonában kötött ki, vagyis éppen ebbe a csoportba tartozott.

Vos egy másik hajléktalan, Kees esetét is elmesélte, és ez kudarccal végződött. Kees évekig élt az utcán, és intézetbe nem lehetett bevinni, mert azonnal megszökött volna. Kapott egy kis lakást, abbahagyta a szúrást, és újra tartotta a kapcsolatot a szüleivel. Két év után mégis vissza kellett mennie az utcára, mert a szomszédok nem bírták mellette, más ellátást pedig nem fogadott el.

A vég

Az utolsó éveit egy ápolási otthonban töltötte, de néha még feltűnt a városban, és nemrég még egy széken üldögélt a Café Timmer előtt az Oude Binnenwegen. 2026. január 18-án, nagyjából egyhetes betegség után influenzában halt meg egy ápolási intézményben. 78 éves volt. Szűk körben hamvasztották el.

Jules Deelder lánya, Ari Deelder 2016-ban De Pedaalridder (A pedállovag) címmel félig dokumentum-, félig játékfilmet készített róla. A film végén Jules Deelder azt mondja: Willem tényleg megvédte őket, hiszen abban az időben semmi katasztrófa nem érte a várost.

Források

• Binnenlands Bestuur: Rotterdam haalt daklozen in huis (2009. augusztus 28.)
• Het is Koers!: Van wie hij was en wie hij is: Willem de Wielrenner (2012)
• Gers! Rotterdam: Van wielerheld tot zwerver
• Rijnmond: Pedaalridder Willem Koopman (78) overleden (2026. január 20.)
• Vandaag en Morgen: Willem Koopman passeert definitief de eindstreep: 1947–2026 (2026. január 20.)
• Dagblad010: Markante ‘Willem de Wielrenner’ overleden (2026. január 21.)
• De Havenloods: Willem Koopman is overleden (2026. január 20.)
• Nederlands Film Festival: De pedaalridder (2016)
• Wikipedia: Leijn Loevesijn